2013. október 12., szombat

24.rész

Felrémlő emlékek


Ajj, fejfájás, hányinger és semmi emlék. Rengeteget ihattam tegnap, de csak az első pár kör emlékére találtam rá a fejemben. Idejét láttam megbizonyosodni a hollétem felől, hiszen valaki - elég aggasztóan - átölelt, feltehetően még álmában.
Lassan felnyitottam szemeimet, és a mellettem fekvő felé fordítottam a fejemet. Először azt hittem, rosszul látok, de ez bárgyú reménynek bizonyult, ugyanis tényleg Seb feküdt mellettem, aki jelenléte még csak nem is rémlett tegnapról. Óvatosan lehámoztam magamról a karját, és igyekeztem halkan kikászálódni mellőle. Sikerrel jártam, mivel csak a másik oldalára fordult, nem ébredt fel. Csak fehérnemű volt rajtam, ezért előkerítettem földre hajított ruhámat, és a kabátommal egyetemben felvettem.
Próbáltam nem azon agyalni, hogy mi történhetett, inkább a teraszon gyújtottam rá egy szál cigarettára. Elég hideg volt, pedig a nap állásából következtetve már dél is elmúlt, de ez gyönyörű hazámban nem meglepő április végén sem. Épp a rügyező fákkal, bokrokkal és virágágyásokkal teli udvart bámultam, amikor Dorát pillantottam meg idegesen távozni.
- Dora! Doraa! - kiabáltam, de nem hallott meg, csak megszaporázta lépteit.
Az utolsó slukk után visszamentem a szobába, ahol Sebas éppen ébredezett, ezért leültem az ágy szélére, és kérdezgetni kezdtem.
- Te mire emlékszel tegnapról?
- Leena? - lepődött meg, miután felém fordította a fejét.
- Igen, én vagyok, de kezdjük az elején! Hogy kerülsz Finnországba?
- Kimi hívott meg a buliba, aztán iderepültem. - idézte fel távolinak tűnő emlékeit. - Te hogy-hogy itt vagy?
- Engem Dora rángatott ide, mert mindenáron össze akart hozni valakivel, de azt nem tudtam, hogy te is jössz. Beszélni kellene a bátyámmal és az állítólagos barátnőmmel, mert nagyon furcsa, hogy mindketten ugyanabba a buliba kötöttünk ki.
- Rendben, menj zuhanyozni, aztán, ha kész vagyunk, megkeressük, vagy felhívjuk őket!
- Várj, a legfontosabb! - jutott végre eszembe, amit eredetileg akartam kérdezni. - Lefeküdtünk?
- Én...nem tudom. - felelt Vettel egy kis gondolkozás után.
- Basszus... - csak ennyit sikerült kimondanom, mert a könnyim záporozni kezdtek. Seb mellém ült, átkarolt, és nyugtatgatni próbált, majd valaki kopogott az ajtón.
- Akárki vagy, menj innen! - kiabált ki Sebastian.
- Kimi vagyok, és azért jöttem, hogy szóljak, fél órán belül el kell hagynunk a házat. Leenával mi újság?
- Az, hogy jelen pillanatban utál! - feleltem most én.
- De miért? - érkezett az újabb kérdés bátyámtól.
- Ugyanazért, amiért a legjobbnak hitt barátnőmet. - válaszoltam, hátha így leesik neki.
- Ezt majd megbeszéljük. Most megyek, készülődjetek nyugodtan!
Nem mondtam semmi többet, csak felkaptam a földön heverő táskámat, és a fürdőszobába vonultam. Szörnyen festettem. Jól esett volna egy hosszú zuhanyzás, de arra nem volt már időm, csak a szétkenődött sminkemet mostam le, az itt talált lemosóval, majd hideg vízzel igyekeztem magamhoz térni.
Utánam Sebas is a fürdőbe vonult, de nem vártam meg, hogy végezzen, hanem kifelè indultam a házból. Szerencsére a közelben találtam egy buszmegállót, ahova tíz perc elteltével érkezett is a nekem kellő járat.
Az úton csörögni kezdett a telefonom, de kinyomtam, majd ki is kapcsoltam a készüléket.
Csak ültem, bámultam kifelé, és próbáltam rávenni az agyam, hogy ne a történteken kattogjon, de nem ment. Ez nem is nagy probléma, hiszen pár dolog kezdett rémleni.
Táncoltunk vagy valami olyasmi, aztán felmentünk egy szobába. Sokáig csókolóztunk, még az is beugrott, hogy mennyit bénáztunk a ruhám levételével, de ennyi. Mondjuk innentől elég egyértelmű, hogy mi következhetett...
A nagy emlékezni próbálás közepette majdnem elfelejtettem leszállni a házunkhoz legközelebbi megállóban. A magas sarkúmmal kezemben kullogtam hazafelé. Reméltem, hogy anya vagy nem lesz otthon, vagy legalább fel tudok jutni a szobámba észrevétlenül, de amikor a kocsibejárón Rami autóját pillantottam meg, az utolsó reményem is elszállt.
A nappaliban az unokaöcséim rohantak le nyomukban a bátyámmal, aki igyekezett megmenteni engem a fiaitól. Ez azonban nem sikerült neki, hiszen pár másodperc után a földön találtam magam Titus és Juustu alatt.
- Merre jártál, Leena néni? - "vallatott" Titus.
- Nagyi azt mondta, hogy buliban. Milyen volt? - szállt be Juustu.
- Nektek is szia! - nyögtem a két sózsák alatt.
- Fiúk, hagyjátok most Leenát! - szólt rájuk Rami.
- Kösz, Bátyó! - fogadtam el felkínált jobbkezét, miután lehámozta rólam a kicsiket. - Kezdett kikívánkozni a tegnapi vodka.
- Ez kicsit több, mint amit tudni akartam, de köszi, a tájékoztatást. Na, menj fel, szedd rendbe magad, utána várunk! - sorolta teendőimet Rami.
- Igenis, Főnök, de előtte köszönök a feleségednek. - feleltem, majd a nappaliban üdvözöltem sógornőmet.
Fent csak átöltöztem, majd siettem is le, hiszen közben rájöttem, jobb is, hogy itt van a két kisördög, mert mellettük nem érek rá a történteken agyalni. Gyorsan telt az idő, rengeteget játszottunk, a fiúk meséltek a mindennapjaikról, engem meg kikérdeztek a munkámmal kapcsolatban a legapróbb részletekig. Jól telt a nap, sokat nevettünk együtt, de az én mosolyom mégsem volt mindig őszinte.
Éjszaka szörnyű álmok gyötörtek. Le is mentem a konyhába egy pohár vízért, és ahogy kortyolgattam, megszületett bennem az egyetlen "menekülési útvonal" ebből a világból. Elő is vettem egy hatalmas kést a fiókból, de eszembe jutott a munkám, ahol a csapatnak szüksége van rám, ezért vissza is tettem.

Elhatároztam, hogy ettől a naptól kezdve én csak a Forma-1-nek élek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése